A temető  minden évszakban nagyon szép, legyen az kora reggel vagy késő délután. Az összes sírt, név szerint lehetetlen lenne bemutatni, így csak néhány érdekesebb és fontosabb személyiséggel, vagy emlékművel teszem meg, ami nem azt jelenti, hogy a többi nem az, vagy kevésbé értékes lenne, csupán rengeteg van belőlük.

 

A temető története:


  Az 1840-es évek közepén szembesült Pest városa azzal a gonddal, hogy az addig a város fő temetkezési helyeinek számító Váci úti (vagy Terézvárosi), Ferencvárosi és Józsefvárosi temetők helyhiánnyal küszködnek. 1847. június 15-én a magisztrátus a város akkori határában, a Kerepesi országút déli oldalán jelölte ki az új temető (Neuer Friedhof vagy Kerepescher Friedhof) helyét, amely a mainál jóval nagyobb területet, mintegy 130 hektárt foglalt el. A helyválasztás nem volt minden előzmény nélküli: a leendő sírkert szomszédságában már volt egy katonai (Militär Friedhof), valamint egy régen felhagyott, korábbi temető is. Az első szórványos – főleg ortodox szertartású – temetésekre ugyanezen év júliusától került sor, de az új pesti temetőt hivatalosan csak két évvel később, 1849. április 1-jén, virágvasárnap nyitották meg. Az első hivatalos temetési ceremóniát április 12-én rendezték meg.
 

A pesti polgárok nem fogadták nagy lelkesedéssel az új sírkert megnyitását. Nem csupán az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Pestet érintő hadmozdulatai nehezítették meg igénybevételét, de megközelítése sem volt könnyűnek mondható. A város legutolsó házai épphogy elérték a mai Nagykörút vonalát, s az azon túl elterülő szőlőskerteken át, nehezen járható dűlőutakon lehetett csak eljutni a temetőhöz. Jóllehet, az április 6-ai isaszegi csatát követően megsebesült, s a Rókus kórházban elhunyt 11 honvédet itt temették el állami végtisztességadás keretében, a pesti polgárság továbbra is inkább a túlzsúfolt pesti vagy a budai sírkertekben temetkezett.
 

Az 1850-es évektől azonban mind többen vásároltak családi sírhelyet a Kerepesi temetőben. A városvezetés téglafalat emelt a terület köré, s a fal mentén elkészültek a pesti polgárság első, ma is látható sírboltjai. A temetőt felparcellázták, területét beültették fákkal, s határozat született arról is, hogy kiszolgálóépületeket (őrház, csontfülke, kápolna, halotti kamrák) létesítsenek. A temető területe ekkoriban jóval meghaladta mai méretét: hozzávetőlegesen 230 holdat tett ki, keleti határát a mai Asztalos út képezte.

 A jeles személyek közül elsőként Vörösmarty Mihályt temették itt el 1855-ben. 


 A felszámolás előtt álló Váci úti temető halottait, valamint a Józsefvárosi temető nevezetesebb sírjait átszállították a Kerepesi útiba, 1870-ben pedig Damjanich János özvegyének kezdeményezésére a hozták át a Józsefvárosi temetőből az 1848-as honvédek földi maradványait. Az egyik legnevezetesebb újratemetés Kisfaludy Károlyé volt 1859. november 21-én, de botrányoktól sem volt mentes az 1876-ig elhúzódó munka: végleg elkallódtak például Révai Miklós nyelvész (1750–1807), Miller Jakab Ferdinánd történész (1749–1823), Bihari János zeneszerző (1764–1827), Vitkovics Mihály író (1778–1829) és Megyeri Károly színész (1798–1842) földi maradványai.

  A sírkert kezelését kiadták egy Hochhalt György nevű halottszállító-vállalkozónak. Az 1850-es évek második felétől egyre több pesti polgár végső nyugvóhelyévé vált a Kerepesi úttól délre fekvő terület, ám a rendszeres gondozás hiánya miatt a városi tanács 1858-ban egy bizottságot hívott életre, mely feladatául kapta a temető ügyének kivizsgálását. Mivel megállapításra került, hogy a bérlő a sírkert állapotára és a parkosításra nem fordított kellő figyelmet, ezért a városvezetés 1860-ban a jogokat visszavette Hochhalttól. A sírkertet június 23-án köztemetővé nyilvánították, egyúttal gondoskodtak a többi pesti temető végleges bezárásáról is.
 

 1857-ben egy városi rendeletnek köszönhetően épült fel a Kerepesi úti temetőben a kápolna, ahová illegálisan beköltöztek a karmelita szerzetesek. Ezek csakhamar mint hírhedt németesítő eszközök váltak ismertté: rendszeresen uszítottak a magyarok ellen. Ezt Pest városa megelégelvén, 1861-ben Scitovszky János hercegprímáshoz fordult, kinek intézkedése véget vetett a karmelitáknak ott-tartózkodásának.
 

  A Kerepesi temető kezelését a város vette át, s Walthier G. Antalt bízták meg egy részletes rendezési terv kidolgozásával. Walthier a tervezettel 1865-re készült el, amelyben már helyet kapott a gondolat: dísztemetővé fejleszteni a Kerepesi úti temetőt. A felszámolt pesti temetőkből átszállított „nagy halottak” kitüntetett figyelem és díszes külsőségek között történő újratemetése adta meg a gondolat alapját, emellett a fal melletti sírboltokban nyugodtak már a sírkert fennállásának első évtizedeiben is olyan notabilitások, mint Röck István gyártulajdonos (1775–1850),   Vörösmarty Mihály költő (1800–1855), Bajza József költő (1804–1858). Különösen sokat emelkedett a temető presztízse 1860-ban, amikor ide temették el a pesti diákok Habsburg-ellenes tüntetésén halálos sebet kapott joghallgatót, Forinyák Gézát, akinek gyászszertartása nagy tömegeket megmozgató, politikai szimpátiatüntetéssé vált. Az 1860-as évektől a város vezető tisztségviselőinek, a tudományos és a művészvilág nagyjainak, a gazdasági élet prominenseinek döntő többsége a Kerepesi úti temetőben lelt végső nyughelyre.
 

  Ekkor jelentek meg az első művészi igényű síremlékek, Izsó Miklós, Huszár Adolf, Engel József és mások alkotásai (a későbbi évtizedek sírszobrai között megtalálhatóak Donáth Gyula és Zala György munkái), és ekkor tervezték az esetenként csak jóval később felépült első mauzóleumokat is (például az Ybl Miklós tervei alapján 1872-ben felépült Ganz-mauzóleum). A 19. század második felében, majd egészen az első világháborúig a Gerenday Antal műszobrász, majd utódai által vezetett sírkőcég kapta a legtöbb megrendelést az ide temetkező politikusok, mágnások, tudósok, művészek családjaitól, és nem utolsósorban a polgárságtól: a Gerenday-cég által többnyire Olaszországból beszállított obeliszkek, sírkövek (egyedi és sorozatdarabok egyaránt) gondoskodtak a Kerepesi úti sírkert valóban reprezentatív megjelenéséről.
 

 1868-tól törvény rendelkezett arról, hogy a keresztény felekezetek tagjai vegyesen kötelesek használni a temetőket, ami tulajdonképpen bevezette és törvényesítette a városi sírkertek köztemető-jellegét. A hatóságok már a Kerepesi úti temető megnyitásakor célként tűzték ki ezt. A valóságban csak a görög-keleti vallású szerbek, görögök és románok rendelkeztek elkülönített területtel az 5. parcellában, valamint a bal oldali kriptasor egyik részén. Ugyan 1885-ben ezt megszüntették, ám mind a mai napig meghatározza a falsírboltok elhelyezkedését.
 

 1874-ben – noha rendelet írta elő, hogy a köztemetőben a felekezetek nem temetkezhetnek egymástól elkülönülve – leválasztottak és fallal elkerítettek egy 55 hektáros részt a sírkert területéből, és megnyitották a Salgótarjáni úti zsidó temetőt, amely a Váci úti és a Lehel utcai izraelita temetőt volt hivatott tehermentesíteni. A terület azonban hamar megtelt sírokkal, és a második világháború után már csak elvétve került sor temetési szertartásra, addig azonban a pesti zsidóság legprominensebb alakjait temették ide, ezek: Wahrmann Mór politikus (1832–1892), Wodianer Fülöp könyvkiadó (1820–1899), Kaufmann Dávid vallásfilozófus (1852–1899), Weiss Manfréd gyáriparos (1857–1922), Fényes Adolf festőművész (1867–1945) és mások.
 

  Az 1867-es kiegyezést követően fordulat állt be a Kerepesi úti temető történetében, amely a sírkert tényleges nemzeti panteonná válásához vezetett. A szabadságharc áldozatait és a Bach-korszak önkényének vértanúit csak ezt követően lehetett jeltelen sírjaikból kiemelni, és méltó keretek között nyugalomra helyezni. Az 1861-es évtől kezdődően vannak névmutatók és feljegyzések a temetésekről.
 

  Több kisebb jelentőségű újratemetést követően 1870. június 9-én került sor az első felelős magyar kormány 1849-ben kivégzett vezetője, gróf Batthyány Lajos temetési szertartására (mauzóleuma Schickedanz Albert tervei alapján 1874-re készült el).
 

  1874-ben külön parcellát nyitottak azoknak, akik nem kaphattak egyházi temetést, többek között az öngyilkosok és kivégzettek számára.

  Eddigre a temető végleges (lényegében ma is fennálló) parcellaszerkezete kialakult, s a terület parkosítása is előrehaladott állapotban volt. Emellett azzal az aktussal, hogy a nemzeti kánonban a „legdrágább halottként” tisztelt Batthyány hamvait itt helyezték végső nyugalomra, elhárult minden akadály és egyenesen hazafiúi kötelesség volt a Kerepesi úti sírkert nemzeti panteonná nyilvánítását sürgetni minden fórum előtt. Ezt 1871-ben Feszl Frigyes meg is tette, s azt javasolta, hogy a párizsi Père-Lachaise temető mintájára szűnjön meg a sírkert köztemetői jellege, s csak a nemzet nagyjai, a kimagasló eredményeket elért honfiak és honleányok (illetve családtagjaik) temetkezhessenek a Kerepesi úton.

 

  Nem volt a gondolat minden előzmény nélküli, 1841-ben Kelet népe c. munkájában már gróf Széchenyi István is felvetette egy „Nemzeti Pantheon” kialakításának szükségességét valahol a budai hegyek területén,[2] de láttuk azt is, hogy a Kerepesi úti temető történetét a kezdetektől fogva meghatározta egy ebbe az irányba mutató törekvés. A döntés azonban lassan született meg, s az sem gyorsította fel, hogy 1876. február 3-án itt temették el a nemzet másik nagy alakját, a haza bölcsét, Deák Ferencet. Mauzóleumát Gerster Kálmán tervezte, s csak 1884–1887 között épült fel, de évtizedekig – a Kossuth-mauzóleum 1903. évi elkészültéig – ez volt a sírkert szimbolikus középpontja, a környező parcellák pedig a legkelendőbb, s egyszersmind a legköltségesebb díszsírhelyeknek adtak helyet. Az ezt követően eltelt évek temetkezési gyakorlata azt bizonyította, hogy – ha hivatalosan nem is, de a köztudatban – a Kerepesi temető a nemzet panteonja: az 1870-es–1880-as években az élők soraiból távozott nagyjaink sokaságát temették el itt. Csak a legnevezetesebbek közül néhány: Toldy Ferenc irodalomtörténész (1805–1875), Fogarasi János nyelvész (1801–1878), Szigligeti Ede drámaíró (1814–1878), Arany János költő (1817–1882), Kivitelezők: Kauser-cég, Strozzi-cég, szobrász: Stróbl Alajos, építész: Kallina Mór,  Feszl Frigyes építész (1821–1884); hosszas felsorolás helyett a további neveket lásd a „Nevezetes halottak” fejezetben. A ravatalozó és a boncterem Máltás Hugó tervei alapján készült el 1880-ban.
 

  Végül a városvezetés 1885-ben érezte elérkezettnek az időt arra, hogy hivatalossá is tegye a sírkert státusát: a fővárosi közgyűlés 880. számú határozata ekkor dísztemetővé nyilvánította, és arról is rendelkeztek, hogy a nehéz anyagi körülmények között élő (és elhunyt) tudósok, művészek számára ingyenes szertartást és díszsírhelyet biztosítsanak. Hogy a város ne maradjon köztemető nélkül, tehermentesítésére 1886 májusában Kőbányán megnyitották a 183 hektáros Új köztemetőt. A Kerepesi úti dísztemetőben értelemszerűen megritkultak a temetések, számuk évenként ötszáz körül mozgott (s ezek nagy része is a már meglévő családi sírboltokat érintette).

  1894. április 1.-jén került sor minden idők legnagyobb és legjelentősebb magyarországi temetésére, Kossuth Lajoséra. Ideiglenes helyen helyezték nyugalomra, jelenlegi mauzóleumától mintegy 70 méterrel balra, a Deák-mauzóleum felé vezető út mentén. Feleségét és lányát, akiket vele együtt hoztak haza, őelőtte egy nappal, észrevétlenül hantoltatta el a család ugyanazon a helyen. Mivel Ferenc József az állami gyászt megtiltotta, a ceremónián legtöbben csak mint magánember lehettek jelen. A főváros szervezésében került sor a szertartásra, Kossuthot, mint Budapest hivatalos díszpolgárát temették el. 1900-ban hirdettek pályázatot mauzóleuma megtervezésére. Gerster Kálmán tervezte az épületet, szobrait Stróbl Alajos készítette, s 1903 és 1909 között épült fel a temető III. számú kapujával szemben, ahol a 22. és 23. parcellák találkoznak. Ez a mauzóleum jelenleg is Magyarország legnagyobb méretű funerális építménye. 1909. november 25.-én temették át ide Kossuth Lajost feleségével, lányával és húgával együtt, 1914-ben melléjük került Kossuth Ferenc, 1923-ban pedig Kossuth Lajos Tivadart, akinek hamvai Olaszországból történő hazahozására 1918-as halálát követően csak ekkor nyílt lehetőség a világháború körülményei miatt.

 

1902-ben átalakítások zajlottak a temetőben, melynek során az 1852 és 1868 között temetkezésre használt parcellák túlnyomó részét felszámolták, számos neves elhunyt került át az Új köztemetőbe. Hild József síremléke is ekkortájt tűnt el. A temető főútja, mely a főkaputól a 49. és az 50. parcella találkozásáig tart, a Deák- és a Kossuth-mauzóleum környéke és falsírboltok után egy ideig másodlagos szerepet töltött be. A két árkádsor felépítése, ezek környékének és a 10/1. számú parcella jelenlegi formájának kialakulása, valamint az 1920-as évek végén az újabb díszparcellák létesítése után ez a helyzet megváltozott. A két árkádsort 1904 és 1908 között építették, a sírboltjai már 1905-től használatban voltak. Az épületek tervezője Gerle Lajos és Hegedűs Ármin volt, a két-két kupolatér mozaikjait Róth Miksa, Körösfői-Kriesch Aladár, Dudits Andor, Stein János és Vajda Zsigmond alkotta meg.
 

1904. május 9.-én itt helyezték örök nyugalomra az írófejedelmet, Jókai Mórt. Első fejfáját saját háza kapufélfájából készítették, miképpen azt végrendeletében meghagyta. 1928-ban Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd tervei alapján épült köréje impozáns síremlék.

Mindama temetések közül, melyek az árkádsorok közelében folytak le, 1919 januárjában Ady Endréé volt a legfontosabb. Ekkor csupán két hónapja létezett a magyar köztársaság, mely az ő tiszteletére rendezte az első és egyetlen nagyszabású dísztemetését. Az időpont miatt előkelő helyen, a 19/1-es parcellában helyezték végső nyugalomra, s emiatt később sem kellett a költőt újratemetni. Temetése után Ady sírját csupán egy csónakorrú fejfa jelölte. 1928-ban pályázatot írtak ki egy készítendő síremlékre melyet végül Csorba Géza nyert, az elkészült alkotást 1930-ban avatták fel.

1922-ben újabb terv született a temető rendezésére, melynek megfelelően árkádos sírboltok kerültek volna kialakításra a Kossuth Mauzóleum körüli utakon, mely a következő évtizedek dísztemetéseihez méltó környezetet teremtett volna. Ezt követően öt-hat parcellát fenntartottak volna az 1848 mártírjainak, politikusainak és honvédtisztjeinek áthelyezett sírjai részére a mauzóleummal szemben. Az utak szélén árkádokat állítottak volna fel, melyekben összesen 250 sírbolt kapott volna helyet, ezek azonban nem valósultak meg.
 

1913-ban a főváros évenként 3400 koronával járult hozzá a temetőben végső nyugalomra helyezett hírességek sírjának gondozásához. 1915-ben a Kerepesi úti temetőben kijelölhető díszsírhelyek adományozásának módját átszervezték. Díszsírhelyet kaphattak a közélet, az irodalom, a tudomány és a művészetek terén jeleskedő személyiségek, egyszersmind az iskolai főigazgatók, a fővárosi üzemek vezetői, valamint mindama tisztviselők, akik a fővárosnál huzamosabb ideig felelős beosztásban tevékenykedtek, és akik nem voltak alacsonyabb rangban az úgynevezett V. fizetési osztálynál. Más tisztviselők csak budapest egyéb temetőiben kaphattak ingyenes díszsírhelyet engedélyeztek.

A művészparcella kialakítására 1928-ban került sor. A második világháborúban a temető súlyos sérüléseket szenvedett. 1941-re a Kerepesi úti temető megalapítása óta már több mint háromszázezer temetés zajlott le.

1945 januárjában rést robbantott egy szovjet műszaki alakulat a Kerepesi úti temető falán. Január 11-én a Vörös Hadsereg folyamatosan haladt a Fiumei út irányába és egy közelharc alkalmával elfoglalta a temetőt. A következő napon német ellentámadás indult meg, ám csak a temető felét tudták visszafoglalni. A másodszori, végleges elfoglalást követően a szovjetek átmenetileg megtiltották hogy a lakosság belépjen a sírkertbe. Több elesett katonát helyezték itt örök nyugalomra, a szovjet katonai parcellák az egy helyre történő áttemetésük során alakultak ki. A bombázások alkalmával számos sírbolt és síremlék szenvedett súlyos, kijavíthatatlan károkat, egy részük teljesen elpusztult. Az ostromot követően pár napig még mindig a temetőben tartózkodott egy nagyobb létszámú szovjet csapat, akik több sírt is kiraboltak, valamint feldúltak - így a Deák-mauzóleumot is - idejüket a reprezentatívabb síremlékekre történő lövöldözéssel múlatták, főként az emberalakokat vették célba. A mai napig látható ennek az ámokfutásnak a nyoma, majdnem minden parcellában állnak olyan sírok, melyeken golyónyomok fedezhetőek fel.

1946 után fokozatosan megszűnt a köztemetői jelleg, és 1951-ig újfent a neves személyiségek kedvelt temetkezési helyeként működött. 1952-ben már határozatot hoztak arról, hogy megszüntetik a temetőt. 1953-ban a Fiumei út szélesítésének ürügyével 238 bal- és 129 jobboldali sírbolt felszámolását helyezték kilátásba, ebből végül 200 baloldalit szüntettek meg. A kizsákmányolóknak tekintett személyek sírjait akarták ezzel tekinteni, végül pedig a temető teljes eldózerolása és annak helyén lakótelep építése lett volna a cél, ám ez nem valósult meg. A Fővárosi Tanács 608/20. számú rendelete 1956. május 17.-én a Kerepesi úti temetőt zárt temetővé és Nemzeti Pantheonná nyilvánította. Mindezt ama kikötéssel tette, hogy csupán a híres személyek sírjai maradhatnak meg, a jövőben pedig kizárólag azokat temethetik a sírkertbe, akik a politika, művészet és tudományos élet terén alkottak maradandót (utóbbiak közül is csak a párttagokat).
 

1956. október 6.-án itt került sor Rajk László, rehabilitált kivégzett politikusnak, valamint Szalai András, Pálffy György és Szőnyi Tibor újratemetésére. 1958-ra készült el a Munkásmozgalmi Mauzóleum, mely előtt 8 tábla látható, ezek a nyilas különítmények, a fehérterror, a spanyol polgárháború áldozatainak, valamint a más temetőkben és ismeretlen helyen nyugvó halottak neveit sorolják fel. A mauzóleumot Körner József építész tervezte, a szobrok Olcsai-Kiss Zoltán munkái. Az építkezés során több ezer sírt számoltak fel; ezek közül a művészi síremlékek raktárba kerültek, s később eladták őket.
 

A Fővárosi Tanács 1957-ben a Fiumei út nevét Mező Imre útra változtatta, mely nevet egészen 1990-ig viselte is. Többek között arról is döntöttek, hogy csak különleges engedély birtokában lehet kiadni sírhelyet a Pantheonná nyilvánított temetőben, illetve hogy semminemű egyházi gyászszertartás nem végezhető a falain belül. Az átalakítás irányításával a fővárost és a Hazafias Népfrontot bízták meg, ezek egyúttal a sírhely-adományozásokról is döntést hoztak. A parcellák túlnyomó részét kiürítésre, a meglévő síremlék-együttesek többségét felszámolásra jelölték ki, egyszersmind a kegyeleti szempontok figyelembe vételére is határozottan figyelmeztettek. A főváros adott utasítást a temető egy újabb rendezési tervének megalkotására. A tervek 1958-ban készültek el, melyek szerint a temető rendezése 1974-re ért volna végéhez. Írásba adatott, hogy a meglévő parcella-felosztáshoz alkalmazkodni kell, a növényállomány pedig megőrzendő. A falsírboltok fenntartandóak, mivel felbecsülhetetlen kultúrtörténeti illetve esztétikai értéket képviselnek, azonban 1976-ban néhányat újfent felszámoltak, hogy a munkásmozgalmi mauzóleumra nyíló kapu kialakításra kerülhessen. A főváros cinikusan felajánlást tett, hogy amennyiben a még le nem járt parcellákból a hozzátartozók máshová helyeztetik át elhunyt szeretteiket, úgy az exhumálás költségeit magára vállalja.

1978-ban vette kezdetét a Magyar Tudományos Akadémia parcellájának kialakítása, ahová 1980-tól kezdve temettek. Az előzőleg kiürített 27. számú parcellában összesen 206 sírhely lett e célból kijelölve. Az 1991-ben megalakult Nemzeti Pantheon Alapítvány szervezte meg a Kossuth-mauzóleum felújítását, melynek munkálatai 1993 augusztusában kezdődtek meg. Az ezt követő években több másik síremlék is megújult.

Az 1997. évi LIV. számú, a hazai műemlékvédelmet szabályozó törvény műemlékké nyilvánította a sírkert teljes területét (a korábban már védelem alatt álló sírokkal együttesen) és egyben fokozott védelem alá is helyezte. Innentől fogva elvileg nem számolható fel egyetlen sír sem a temetőben.


Forrás:wikipédia