Józsefvaros Anno - A Sztálin szobor szétverése
Hétfő, 2016/12/05, 03:23:02 | Üdvözöllek Vendég | Regisztráció | Belépés

A Sztálin szobor szétverése













  A Sztálin szobor ledöntése azért kapott itt helyet, mert noha lehet, hogy nem a kerületben állt, de ledöntése után a Blaha Lujza térig vonszolták egy teherautóval és itt, az Akácfa utca sarkán vágták darabokra. Sok nem maradt belőle, csak a csizmája és kisebb részek, mint például a füle, amit talán nem is olyan régen mutattak be a nagyközönségnek.





 A Sztálin szobor leleplezés előtt




Lehull a lepel Sztálinról. A szobor avatása.




BM elvtársnők emlékfotója a szobor előtt.







A SZTÁLIN SZOBOR LEDÖNTÉSE.



Az Eötvös Lóránt Gépipari Technikum Acélszerkezettani szakaszán mint utolsó éves diák, engem a politika nem érdekelt. Én tudtam, hogy mit szabad a házon kívül mondani és mit nem, s ehhez tartva magam, az iskola kultúrfelelőse voltam, s a színház és mozivilággal foglalkoztam, s minden szabadidőm a színházjegyek felvételével és azok, az iskolába a tanulóknak és tanároknak eladásával (és a színházak látogatásával) töltöttem. Sokszor az egész iskolát, mind a tizenkét osztályt, iskola idő alatt persze, elvittem egy különelőadásra a Tátra moziba Erzsébeten, mely iskolánktól pár száz méterre van. Az iskola nem nagyon érdekelt, de csak oda vettek fel, mivel Édesapám értelmiségi ember volt.

Én semmiféle előkészületről nem tudtam, s egyik bátyám sem, otthon minden rendben ment és az iskolával és a színházakkal voltam elfoglalva. Október 23.-án iskolába mentem, s a nap minden különösebb esemény nélkül telt el. Délután az Operába mentem operajegyekkel elszámolni és új jegyeket felvenni. Mikor kijöttem a szervező irodából úgy négy óra lehetett. Az Operaház külső falán egy papírt látok felragasztva. Megállok, hogy elolvassam mi van rajta. A legnagyobb meglepetésemre az egyetemisták 12 (úgy emlékszem) pontja van géppel írva, s még többször körülnézek ki látja, hogy én ezt a szöveget olvasom. Oda voltam a csodálkozástól, ilyen is létezik ebben az országban? Négyszer ötször elolvasom, s csak csóválom a fejem majdnem félve. Indulok hazafele Soroksárra, s a nagykörúton felkapaszkodom a villamos hátsó lépcsőjére, egy lábon csüngve. Mikor a villamos a Nemzeti Színházat elhagyta, a színház háta mögötti téren látok egy gyülekezetet. Leugrok a villamosról menet közben és odamegyek, hogy lássam mi történik ott.


Az áruház előtti kis téren egy szobor állt. Annak a szobornak a talapzatán egyetemista diákok szavaltak hazafias verseket, és felolvasták a 12 pontot amit én az Opera falán olvastam. Hát itt már én is bele keveredtem a gyűlő tömegbe, hallgattam és éljeneztem az elhangzottakat.


Ott, azokban a percekben határoztuk el, hogy megyünk és a Sztálin szobrot ledöntjük. Az oroszok és a kommunisták gyűlöletének a szimbóluma a szobor, ledöntése, a kommunizmus megdöntését is jelentette akkor az nekünk. (lehet, hogy máshol is ugyanez az ötlete támadt másoknak) Egymást teljesen ismeretlenül ölelkezve nagy buzgósággal indultunk ki a körútra, s onnan a Kossuth Lajos utcán a liget felé. Mivel olyan sokan voltunk, s a tömeg percről percre duzzadt, az úton kellett menni, mert a járda túl keskeny volt. Ahogy megakadályoztak a teherautók menetelét, a sofőrök nagy kíváncsisággal érdeklődtek, hogy mi történik. Mikor elmondtuk nekik szándékunkat, ők átvéve a mi lelkesedésünket, mindjárt felajánlották a teherautójukat a tömeg szállítására. Sok-sok teherautót telerakva néppel, érkeztünk a Hősök Terére. Ott a tömeg csak gyűlt, gyűlt, gyűlt. Mintha csak a város több részében ugyanaz történt volna, mint ahol én voltam (én csak arról tudok ahol én voltam) a tömeg csak nőtt és nőtt.


Tervünk jól hangzott, de kivitelezni azt nem volt gyerekjáték. A nagy dromedár szoborra felmászni is nehéz volt, nem hogy azt megmozdítani tudtuk volna. Dehát fiatalok, ügyesek, elhatározottak és lehetetlent nem ismerő tömeg voltunk. Megoldást kellett keressünk a tervünk kivitelezésére. Jól jött, hogy ott volt a sok teherautó, melyen sokan odaértünk s ezeket most felhasználhattuk a kézerő helyett, segítségül tervünk kivitelezéséhez. Akadt az egyik teherautón hosszú vastag drótkötél, ami nagyon jónak látszott felhasználni. Mivel a szobor olyan nagy volt, még felmászni a vállára is lehetetlen volt, így hát lasszót kellett a fejére dobni és azon felmászni és a drótkötelet Sztálinunk nyakára kötni. Így is történt. Most ezeket a drótköteleket több teherautó után kötöttük és próbáltuk lehúzni a szobrot talapzatáról. Igen ám de a szobor nem moccant, négy-öt teherautó meg sem tudta megmozdítani, mert a kerekek csak kipörögtek. Először próbáltunk felmászni a teherautókra súlynak, de az sem lett eredményes, és túl veszélyes volt, s nem akartunk senki testi épségében kárt tenni. Az volt az egyik legnagyobb problémánk, hogy a segíteni akaró tömeget hogy tudjuk távol tartani, hogy senkinek ne essen baja. Olyan sokan voltunk és mindenki segíteni akart, de csak úgy lehetett valamit elérni ha meggondoltan vigyázva cselekszünk.


Tehát a kerekek kipörögnek, nem megyünk semmire. Mondja egyik fiú, itt nem messze útépítés folyik és van bőven macskakő. Mindjárt négy teherautót megpakoltunk, de attól féltünk, hogy a gumik kidurrannak a nagy tehertől. Most már a kerekek biztos nem fognak kipörögni. Neki is fogtunk a drótköteleket a megrakott teherautók után kötni. Legnagyobb problémánk az volt, hogy tudjuk a tömeget hátrébb könyörögni, hogy hely legyen a teherautóknak mozogni és azon felül , ha netán a drótkötelek elszakadnak, nehogy valakit megöljünk. Végre valahára csináltunk elég helyet és neki indultak a teherautók a jelszóra. Egyszerre a nyakba kötött drótkötelekkel lehúzni a gyűlölt dromedár jelkép szobrot. Megint és megint, egyszerre, húzd meg, vigyázz , de a szobor nem moccant. A drótkötelek egymás után szakadtak el és mi mérgünkben és tehetetlenségünkben a sírva fakadás szélén álltunk. Azt mondtuk: ember tette oda, ember le kell tudja onnan vegye, tovább kellett okoskodnunk. Egyik gépipari technikumba járó fiú (mint én) azt mondja, hogy az iskolája aránylag közel van és ott van gázhegesztő és vágó apparátus. Na mindjárt elindul és vagy öt másik fiú, s kis idő múlva megérkeznek a vágóval. A tömeg ujjong, hogy tovább dolgozunk, s ahelyett, hogy fogyna, a tömeg csak nő, nő és nő. Akadt segítség is bőven, többen is voltunk akik vagy az iskolájukban, vagy a munkahelyükön mint munkások vagy ipari tanulók nagy hozzáértéssel most már percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot, de megint a legnagyobb probléma az volt, hogy a segíteni akaró tömeget, hogyan tudjuk hátra könyörögni. Ott nem volt főnök vagy alávaló, tanuló vagy tanár, ott mindenki egyenlő volt és mindenki segíteni akart. Úgy is történt, a tömeget sikerült hátrakönyörögni és a teherautók most már a meggyengített szobrot nagy recsegés és ropogás között le tudták húzni.









Talán, addig legalábbis, életem legörömtelibb pillanata volt mikor a nagy tömegű gyűlölt szimbólum nagy zaj közepette lezuhant és ott feküdt. Mi diadalmasan felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust győztük volna le örömmámorban úsztunk és csak ölelgettük egymást. Egy egyenruhás rendőrhöz fordulok, kinek a pisztolya az oldalán a tokjában lógott, s kicsit cinikusan, de inkább barátságosan kérdem tőle, mit szól a dolgokhoz? Gondolván, ha ott azt a pisztolyt elővette volna, biztos vérfürdő lett volna az ő vérét beleértve. De messze attól, azt mondja "hát fiam már nagyon ideje, hogy az a postarabló onnan lekerüljön. Különben is még ha akarnék is mit tehetnék ennyi emberrel szemben."


Pongrátz András, 1996 Május 27.-én Tucson, Arizona
http://sfcsoport.szabadsagharcos.org





Később, miután a szobrot a Blaha Lujza térig vontatták, darabokra törték.