JV. Anno 2020.
                                        
  


    Az építkezés 1910-ben kezdődött, 1911 májusában már át is adták a még nem teljesen kész létesítményt; avatóünnepség helyett a régi iskolát búcsúztatták el, aligha szomorúan, a költözést pedig önerőből oldották meg: a tanárok és a diákok közösen hordták át a taneszközöket az alkalomra elrendelt tíznapos tanítási szünetben, hogy aztán a vakációig tartó néhány hetet már az új helyen élvezhessék.

   A kései szecesszió "magyaros" stílusjegyeit magán viselő kétemeletes, 3000 négyzetméteres épületben nem takarékoskodtak a terekkel, a lépcsőfordulókban hatalmas zsibongókat alakítottak, a "csupa ablak" hátsó homlokzati kialakításnak köszönhetően a természetes fény sokkal nagyobb "szerephez juthatott", mint a korszak átlagos építményeiben. De a legnagyobb újdonságot nem az efféle felhasználóbarát hozzáállás, hanem az akkori iskolákban ismeretlen szaktantermi rendszer jelentette. A földrajzi, biológiai, fizikai előadón kívül zeneterem, 4500 kötetes szabadpolcos könyvtár is a diákok rendelkezésére állt, sőt kialakítottak egy olyan teret is, ami a szülők "váróterméül" szolgált. Ha ehhez hozzátesszük a legkorszerűbb oktatóberendezéseket, pompás falfestményeket, faragványokat, no meg a káprázatos, 500 személyes dísztermet, egyértelmű, hogy Gaalék világra szóló oktatási intézményt akartak létrehozni, ám közben teljesen figyelmen kívül hagytak néhány szempontot, ami a későbbiekben végzetesnek bizonyult.

 

 

 

 

  A nagyszabású építkezésre szánt pénz a nyitásra elfogyott, így aztán nem épült meg tervezett tornaterme, illetve az asztalosműhelyt leszámítva azok a különféle műhelyek sem, amik a tanulók ipari tevékenységekben való jártasságát segítették volna elő. Az első világháború és Trianon után pedig végképp nem volt az efféle fejlesztésekre fedezet.

 




  Noha a gimnáziumot - amely az 1921-es nagy iskola-névadási hullámban Széchenyi István nevét kapta - a legmodernebb budapesti iskolák egyikének tartották, hamar kiderült, hogy soha nem lesz belőle a belvárosiakhoz hasonló, tekintélyes oktatási intézmény. 1924-ben már arról született kormányzati döntés, hogy épületének nagyobbik részét a Nemzeti Múzeum 1872-ben alapított Néprajzi Osztálya kapja meg. A több tízezer tételes gyűjtemény önálló elhelyezése már 1889, a Magyar Néprajzi Társaság megalakulása óta napirenden volt. 1892-ben például a Várkert bazárt jelölték ki a gyűjtemény otthonának, a millenniumi rendezvények keretében az "Első Magyar Skansent" is megcsodálhatta a közönség a Városligetben. Ennek ellenére majd' harminc éven át csupán ideiglenes helyszíneken (például a szintén városligeti Iparcsarnokban) lehetett kiállítani a gyűjtemény válogatott darabjait. Az osztály munkatársai számára (akik között "rendkívüli" státuszban Bartókot és Kodályt megtalálhattuk) tehát úgy tűnt, 1924-ben jött el az igazság pillanata. Megkapták az impozáns épület jelentős részét, és bár vélhetően jobban örültek volna, ha a felhúzott válaszfalak mögül nem egy fiúgimnázium zsivaja szűrődik, ez nem gátolta őket abban, hogy folytassák azt a magas színvonalú kutatói munkát, aminek még az olyan legendás néprajztudósok tették le az alapjait, mint Reguly Antal, Xántus János és Jankó János. A Tündérpalota ettől kezdve elsősorban állandó és időszaki kiállítások, szakkönyvtár helyszínévé és múzeumi raktárrá vált, a Széchenyi-gimnázium pedig tulajdonképpen úgy járt, mint az a lakástulajdonos az államosítás után, akinek szobáiba különféle családokat költöztettek, számára pedig kijelölték a cselédszobát. Csakhogy a már említett külvárosi miliő miatt a gyűjtemény továbbra sem vált idegenforgalmi célponttá, így továbbköltöztetése már a nyitás idején is aktuális volt.


 








  A második világháború harci eseményeitől a múzeum anyaga viszonylag keveset szenvedett, de az épület súlyosan megrongálódott. Az 1945 utáni években azonban az épület helyreállítása, majd 1946-ban az első kiállítás megnyitása után teljes lendülettel megindult a további tárgygyűjtő, -rendszerező, kiállításrendező, valamint a mindezzel párhuzamosan a tudományos munka. A Néprajzi Múzeum, ami 1947-től különvált a Magyar Nemzeti Múzeumtól, és önálló intézménnyé lett (...), a magyar néprajztudomány irányító központjává vált." Az 1966-os adatok szerint a gyűjtemény 83 648 tételt, a könyvtár pedig százezer kötetet számlált, így szinte kizárt, hogy az egyre elhanyagoltabb Tündérpalotát az ott dolgozók is annyira nagyszabású "irányító központnak" tartották volna, mint a kötet szerzői.


 









 



 

  A Néprajzi Múzeum 1975-ig maradt a Tündérpalotában, ugyanebben az évben alakult a Széchenyi-gimnázium nyomdaipari szakközépiskolává, de csak pár évig működött, majd jogutód nélkül megszűnt. Helyére a Radnai Béla Gyors- és Gépíró Szakiskola költözött, míg a múzeumi rész a kilencvenes évek közepéig szintén ideiglenes helyen lévő Természettudományi Múzeum tulajdonába került, de nem kiállítóhelyként. A Pedagógiai Múzeum 1996-ban kapta meg az épületet, a felújított pedagógiai könyvtárat 2002-ben adták át.

forrás és részletek:magyarnarancs



 















A főgimnázium épülete 2011-ben

















 

 

 

 



 

 

Vestibulum nec ultrices diam, a feugiat lectus. Pellentesque eu sodales enim, nec consequat velit. Proin ullamcorper nibh nec malesuada iaculis. Donec pulvinar ipsum ac tellus ornare, quis vulputate lectus volutpat.